... oly régen került a nyáj mellől a fejedelmi udvarokba, hogy kezdő szakírók azt hiszik, rögtön luxuskutyaként kezdte. A mai bichonok is minden bizonnyal elboldogulnának egy nem túl nagy létszámú tengeri-malac nyáj terelésével, de tényleg jobb helyük van ott, ahová a nemzetközi kutyaszövetség sorolta őket: a társasági kutyák között.

Borzalmasan kotnyeles, erőszakos, nyüzsgő népség, hosszú évszázadok verejtékes munkájával nevelték beléjük, hogy ők a világ közepe, és ha egy pillanatra is alábbhagy a hangulat, az örökre foltot ejt a mundér becsületén. Agresszívnak nevezni őket túlzás volna, folytonos kötözködésük emberrel-állattal inkább így dekódolható: ’Na, na! Na! Mi lesz már? Legalább egy is feszültség legyen, vagy mi!’

Macskákkal együtt tartva villámgyorsan eltanulja a manccsal hadonászó macska-harcmodort, és állandó nyüstölésével még a sokat próbált öreg kandúrt is felkergeti a kemencepatkára. A hajléktalanokat és a részegeket náluk lelkesebben nem ugatja senki, de idegenekkel szemben még akkor is szereti eljátszani a bizalmatlan őrkutyát, ha nyilvánvalóan szívesen látott vacsoravendégekről van szó.

A havanese még a bolognesénél is kisebb és mérgesebb, további előnye, hogy a csak fehér bolognésével ellentétben nála van színválaszték is: fekete-fehér, szürke és ezek változatai. Egyvalamiben azonban megegyeznek, unalomtűrésük gyakorlatilag nulla; vigyázzunk velük.

Könnyen tarthatók, játszva ölbe kaphatók, de igazi vonzerejük, hogy méregdrágák.” 

(Részlet Winkler Róbert: Kutyaszorító c. művéből)